Óda

(1933)

Szerelmi líráinak jellemzői:

Több múzsája is volt: - Vágó Márta --> Klárisok

- Marton Márta --> Óda (Szántó Judit)

- Gyömrői Edit --> Nagyon fáj, Gyermekké tettél

- Kozmutza Flóra --> Flóra-versek (1937)

Óda:

- Keletkezési háttér: 1933-as szerelmes vers. Élettársa ekkor Szántó Judit volt, a mű mégsem hozzá szól. Lillafüreden egy írókongresszuson találkozott Marton Mártával, s ez a futó ismeretség ihlette a magyar irodalom egyik legismertebb, szerelemről szóló versét. Lillafüredről Pestre tartó hazaúton írta meg a költeményt. Az Óda hátterében azonban nem csak ez a pillanatnyi fellángolás áll. Valószínűleg már régóta készülhetett egy olyan vers megírására, amely "A" szerelemről szól. A mű témája tehát általános érvényű, arról az érzésről szól, amely a szerelmet a mindenség részévé teszi (vagyis mindegy is, hogy ki ihlette).

Szerkezete:

- 1. rész: A vers indítása ezúttal is a szemlélődő költőt mutatja a tájban, s ez a táj most egyértelműen harmonikus, nappali és nyarat idéző (szemben sok más versel). A tájról készít leírást, de a tájban már megjelenik a kedves alakja. Az első rész a csendről és a nyugalomról szól. Ez a verskezdet alkalmat teremt az elmélkedésre.

- 2-3. rész: Itt található a szenvedélyes szerelmi vallomás. Olvashatunk a szerelem szerepéről, és csapongó ellentétekkel (oximoronokkal) jelzi a szerelem ellentmondásait, paradox voltál. Az érzés áthatja az ember egész testét-lelkét, segítségével megszűnik a magány. A 3. részben anaforás hasonlatok jelennek meg, amelyek a két ember állandó és végtelen összetartozásáról szól ("Szeretlek").

- 4. rész: Fordulat a versben --> Az emberi test költői leírását olvashatjuk naturalista részletességgel. Ez talán a vers legmeghökkentőbb része (eddig nem került szerelmes versben mindezt). Csodaként írja le a női test szépségét, a biológiai funkciókat, és mindezt az óda szenvedélyes hangnemében teszi. A kedves testrészei idézik a természeti képeket (tehát az első rész fordítottja ez).

- 5. rész: Újabb fordulat --> a költő a valóságra eszmél, megtörténik a kijózanodás. Beismeri, hogy rabul ejtette ez az érzés, nem tud tenni ellene --> "El vagyok veszve, azt hiszem."

- 6. rész: Ezt már nem Mártához írta (vallotta be a költő élettársának, hanem hozzá). Az eddigi eszményített szerelemmel szemben a Mellékdal a mindenki számára megélhető, hétköznapi, reális szerelemről szól. Más a műfaj, más a hangnem --> az óda dallá változik. Ez a szerelem (talán) megnyugvást ad a költőnek, ez a szerelem (talán) számára is megadatik. Az otthon melegének szavai jelennek itt meg. Az a fajta szerelem, amelyben talán már nem akkora a tűz, a szenvedély, de egy megnyugtató boldogságot ad(hat).

Óda

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6
(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Óda

Haladó beállítások