Letészem a lantot
(1850)
Arany lírája az 50-es években:
- Az ekkor született versek hátterében a csalódottság és a reménytelenség áll. A szabadságharc elbukott, Petőfi eltűnt, úgy érzi, hogy az ország sorsa kilátáslatan helyzetbe került.
- Az ekkor született versek hangnem elégikus és műfajuk is elégia (szomorkás, panaszos, lemondó hangvételű lírai költemény).
Letészem a lantot:
- A cím értelmezése: "Letészem a lantot" <--> abbahagyom az írást.
- Megjelenik az irodalom szimbóluma a lant.
- Azért érdekes a címválasztás, mert a költői életét most kezdte Arany és máris befejezné.
- A versben több helyen is találkozhatunk olyan szóval, ami ugyanabba a képrendszerbe illeszkedik --> dal, daloltam, húrjaim, lantos, árva ének, elhunyt daloknak lelke).
- A vers típusa alapján, érték- és időszembesítő, hisz megjelenik két idősík, a múlt és a jelen, amelyekhez értékeket kapcsol, melyek között ellentét van.
- Szerkezete: 1. versszak a jelen strófája / 2-5. versszak a múlt strófája / 6-7. versszak a jelenről szól, és az abból következő jövőre utal.
- Műfaja: elégiko-óda (az elégia és óda jegyei keverednek benne).
- Hangnemileg is kettős: a jelen strófái szomorkásak, a múlt strófái pedig ünnepélyesebbek, emelkedettek.
- A múlt egysége: Természeti képekkel szemlélteti a múlt gazdasáságát, több érzékszervre ható képek is megjelennek benne (látás, hallás, tapintás), ezek pozitív képek --> bársonyos föld, ég mosolyog, fűszeres, hímzett).
- A 3. strófában arról ír, hogy az alkotás egy közös folyamat volt barátjával, Petőfivel és a többi kortás költővel egy volt a céljuk, így fűtötte őket az alkotás szenvedélye.
- A 4. strófától az E/1-es szám átvált T/1-be (zengettük, elsírtuk, öveztük). Reménykedtek egy szebb jövőben, közösen hittek a szebb világban, hittek az utókor hálájában, abban, hogy haláluk után sem felejtik el őket.
- Az 5. strófában megjelenik a művészi elismerés szimbóluma a babérkoszorú, amit babérként említ.
- A 6. strófában nagyon hangsúlyos helyen szerepel a "most" határozó szó, ami egyértelműen jelzi, hogy ez a jelenről szól. Minden szomorú lesz, a dalból árva ének lesz. Az árva dalokat, temetőben megjelenő kísértethez hasonlítja, valamint két metaforával élve, szemfedélhez és pusztába kiáltott szónak. Kérdések halmozásával él, nem látja már értelmét a versírásnak.
- A 7- strófa megismétli a vers kezdetét, így keretbe foglalja. A záró strófa központi képe a fa, úgy érzi mivel a fa kihalt, így a fonnyadó virágokra, azaz a versekre sincs szükség.
- A 7. strófában a refrén módosított.
Letészem a lantot
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain; -
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!