Kertben
(1851)
- A címben szereplő kert utal egy valóságos helyre, a költő kertjére, ahol szívesen időzött.
- Ez a kép jelenik meg a vers első strófájában is.
- A költőt egy kertész képében láthatjuk, ahol a kert átvitt értelemben jelentheti az egész világot is.
- Az 1. strófa egy külön egységet alkot, a kertészkedő lírai ÉN nem egy konkrét cselekvést végez, hanem tesz-vesz (bíbelődik). Az égen egy-egy madarat lát (egyedül vannak) --> ez már megadja a vers elégikus (szomorkás) hangvételét.
- A 2-4. strófa egy egységet alkot --> a kertészkedő lírai ÉN áttekint a szomszédba, és ebben a 3 strófában azt rögzíti mit lát ott. Egy életkép tárul elénk, tragédia történt a szomszédban --> meghalt a fiatal szomszédnő, a férj pedig gyászolja, és épp koporsót készít neki. Mivel szegények, így a férj kénytelen a bölcső és a menyegzős ágy deszkáiból elkészíteni a koporsót. Az egész emberi életet belesűríti ezekbe a képekbe --> születés, házasság, halál.
- A 4. strófában a csecsemő keserű sorsáról beszél, és arról, hogy a cselédlány megveri a csecsemőt, hogy legyen oka sírni. Ebben a strófában képet kaphatunk az ember közönyéről.
- Az 5. strófában a lírai ÉN a saját maga érzéseit vizsgálja, a szomszédban látottakkal kapcsolatban. Önironikusan jegyzi meg, hogy őt valójában nem hatja meg a szomszédban történt tragédia. Minden embernek vannak fájdalmai, a más sebével nem tudunk foglalkozni. Önkritikus továbbá az, hogy a fák sebeinek kötözése fontosabb, mint más sebe.
- A 6-7. strófa egy egységet alkot, ugyan azokkal a szavakkal él az elején. Általános következtetéseket von le az emberi viselkedésről és a világról. Egy zsúfolt táncteremmel azonosítja az életet, ahová érkeznek, és ahonnan távoznak az emberek, így nem tudunk mindenki bajával foglalkozni.
- A záró versszakban az embert egy önző húsdarabbal azonosítja, és egy hernyóhoz hasonlítja. A vers záró soraiban megváltozik a kertész kép jelenléte. Nem a lírai Én-re utal, hanem a halálra, akinek az a célja, hogy elpusztítja a hernyókat (embereket). És mindig lesznek új "hernyók".
Kertben
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -
S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb... a kiváncsiság.
Műhely körűl a bánatos férj
Sohajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.
Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
"Sirj no, igazán sírj!" kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég; csak azt köthesse be.
Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.
Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.