Dunánál
(1936)
A vers keletkezésének háttere:
- Kési lírájának legjelentősebb gondolati ódája ez a vers.
- Betegsége ellenére gondolati költészete a halála előtti években kiteljesedett.
- Megjelenik a közösségért érzett ember felelősége, költői hivatástudata és az európai értékek mellett való kiállás.
- A költemény alkalmi óda, "megrendelésre" készült 1936-ban.
- A Szép Szó című folyóirat (a költő vezető szerkesztője a lapnak) egy különszámban történelmi esszéket közölt, és ez elé készült el a költő verse, mintegy "verses vezércikként".
Szerkezete:
- A klasszikus (ókortól kezdve létező) ódának megfelelően a költemény három részre tagolódik.
1, A költő odafordul a tárgyához
2, Kinyilvánítja a véleményét róla
3, Levonja az általános érvényű következtetést
A vers három számozott egységből áll:
1. egység: A vershelyzetet mutatja be (mint az Ódában) --> "a dinnyehéj". Ebben a versben is összekapcsolja a helyszínt a vers témájával --> a Duna az itt élő népek évszázadaira, a történelmi múltra emlékeztetik. A folyó itt többrétegű, több jelentést is magában foglaló szimbólummá válik. A kezdő strófában a megszemélyesített Duna képe jelenik meg, ami képes megjeleníteni a lírai ÉN gondolatait. Ezután gazdagodik a kép jelentése --> a munkás-, anya-, gyermek-, temető- metaforákkal, azaz a folyó az egyéni és közösségi élet / sors kifejezőjévé válik. Többféle eső jelenik meg, ami a múlt metaforája (3. versszak). A folyó képes az időtlenséget is kifejezni.
2. egység: Ebből
az időtlenségből a költő a magyarság múltjára és jelenére (=történelmére)
pillant. Ősei
ráhagyták a múltjukat, az emlékeket, amelyek benne élnek tovább. Múlt
és jelen összefonódásáról ír.
Dunánál
1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
...Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.