Bede Anna tartozása

(1882)

A jó palócok: - 15 kis novellából áll.

                        - A novellákat összeköti a szereplők és helyszínek ismétlődése.

                        - A szereplők egymás ismerősei, rokonai és Nógrád megye szomszédos                                    falvaiban élnek.

Bede Anna tartozása: 

- Fontos benne a hangulatteremtés és a jellemábrázolás módszere.

- A címszereplő nem azonos a főszereplővel (Bede Erzsébet), ez a szerepcsere váratlan fordulattal a novella végén derül ki.

- Egy helyszínen, a bíróságon játszódik rövid idő alatt.

Cselekmény, szerkezet:

- Expozíció: Nyomasztó légkör, bíróság leírása

- Bonyodalom: Bede Erzsi megjelenése a bíróságon ("Üde légáramlat surrant be vele").

- Kibontakozás: A lány történetének megismertetése.

- Tetőpont: A lány felfedi kilétét.

- Megoldás: A bírák kegyes hazugsága.

A novella atmoszférájának jelentősége:

- A mű elején bágyadt, párás, fullasztó légkört termet az író, amit a lány megjelenése oldani kezd.

- A bírák mogorvasága is oldódik, az elnök tartja magát addig, amíg ki nem derül a lány személyazonossága.

- A fullasztó melegből friss, üde tavasz lesz bent.

Szereplők:

- A bírák, az elnök: Nincs nevük, pozíciójuk a fontos, hivatásszerűen végzik a munkájukat, az utolsó gesztusuk miatt emberivé válnak.

- Bede Erzsi: Takaros, alázatos, szelíd, szemérmes, naiv, tisztességes lány.

- Bede Anna: A cselekmény idején már halott, annyi derül ki, hogy orgazdaság miatt bűnös.

- A lányok édesanyja: Egyszerű, törvénytisztelő asszony.

Jellemformálás:

- Mikszáth több bekezdésben jellemzi a főszereplőt.

- Itt történik a lány külső jellemzése, magának a narrátornak is tetszik, megnyílik a lány belső világa.

- Könnyed erotika is megjelenik, ahogy lehajol a lány és kilátszik a keble.

- A bűn átvállalása a halott lelki nyugalmát biztosítja a babona szerint.

Bede Anna tartozása

Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag, s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak.– Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, rideg hangon a szolgától.– Egy lány – mondja a szolga.– Hadd jöjjön be az a lány.Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.– Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli:– Nagy az én bajom, nagyon nagy.Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben elváltoztatva mindenkit és mindent.A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.Ott az írás, majd elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni érte. Oh, a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan.A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé.– Egy végzés – dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. – Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogságbüntetését mai napon megkezdje.A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata kioldózva omlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor.– Ma egy hete kaptuk az írást – rebegi töredezve. – Maga a bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: »Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.« Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt.Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollegák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven és azt morogja önkéntelenül: »A törvény törvény«.Majd újra meg újra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve.A bádogkarika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongatást keltve, besüvít a nyílásokon: »A törvény törvény«.A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz pedig a csengettyűt rázza meg a törvényszolgának:– Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz.A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.– Talán valami mondanivalód van még?– Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérem, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.– Hisz akkor nem te vagy elítélve?– Oh, édes istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek én a légynek sem.– De hát akkor minek jössz ide, te bolond?– Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt »ez a dolga« a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat a »félesztendő miatt«, hogy mégis ki kell állani. Oh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta…Könnyei megerednek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni:– Amint ott feküdt mozdulatlan, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát…– Mit, gyermekem?– Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalom a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt.A bírák egymásra néznek mosolyogva: »Milyen naiv, milyen együgyű lány!« Az elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásos hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejebb valamit…– Jól van, lányom – szól halkan és szelíden –, hanem megállj csak, most jut eszembe…Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.– Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok…Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól közbe:– Lássák, lássák!Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején.– Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.– Gondoltuk mi azt! – suttogá s kis kezét szívéhez szorította.Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag, s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak.– Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, rideg hangon a szolgától.– Egy lány – mondja a szolga.– Hadd jöjjön be az a lány.Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.– Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli:– Nagy az én bajom, nagyon nagy.Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben elváltoztatva mindenkit és mindent.A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.Ott az írás, majd elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni érte. Oh, a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan.A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé.– Egy végzés – dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. – Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogságbüntetését mai napon megkezdje.A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata kioldózva omlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor.– Ma egy hete kaptuk az írást – rebegi töredezve. – Maga a bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: »Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.« Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt.Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollegák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven és azt morogja önkéntelenül: »A törvény törvény«.Majd újra meg újra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve.A bádogkarika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongatást keltve, besüvít a nyílásokon: »A törvény törvény«.A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz pedig a csengettyűt rázza meg a törvényszolgának:– Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz.A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.– Talán valami mondanivalód van még?– Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérem, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.– Hisz akkor nem te vagy elítélve?– Oh, édes istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek én a légynek sem.– De hát akkor minek jössz ide, te bolond?– Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt »ez a dolga« a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat a »félesztendő miatt«, hogy mégis ki kell állani. Oh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta…Könnyei megerednek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni:– Amint ott feküdt mozdulatlan, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát…– Mit, gyermekem?– Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalom a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt.A bírák egymásra néznek mosolyogva: »Milyen naiv, milyen együgyű lány!« Az elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásos hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejebb valamit…– Jól van, lányom – szól halkan és szelíden –, hanem megállj csak, most jut eszembe…Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.– Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok…Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól közbe:– Lássák, lássák!Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején.– Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.– Gondoltuk mi azt! – suttogá s kis kezét szívéhez szorította.