Az emberek

(1846)

- Keletkezése: Gyulai Pál visszaemlékezése szerint a vers hátterében az 1846-os galíciai parasztfelkelés miatti csalódás és megdöbbenés állt. 

- Téma: az emberi történelem és az emberi működés látomásszerű bemutatása ( a cím is témamegjelölő --> Az emberek = az egész emberiségről).

- Vershelyzet: a vers elején profetikus pozíció, megszólítás ("Hallgassatok, ne szóljon a dal, / Most a világ beszél") --> csend és mozdulatlanság, a megfagyott zápor és szél kozmikus látomása és az emberi érzelmek egybekapcsolása. A megszólítás a II. versszak után eltűnik, a szöveg inkább egy kétségbeesett belső monológ (a refrén miatt nem a tanító jelleg erős, hanem a szubjektív indulatok megszólaltatása).

- Hangvétele: alaptónusa tragikus pesszimizmus, a szélsőséges fájdalom egyéb érzelmi regiszterei is megjelennek (fájdalom, kétségbeesés, gúny). Egyre kétségbeesettebb, lefelé ívelő hangulati görbe, a lemondástól a világ értelmetlenségének kimondásához jut el a beszélő. A pesszimista tónus megteremtésének nyelvi eszközei a negatív jelentésű szavak halmozása (dögvész, düh, bukott, stb.). Mitológiai utalások mozgósítják az ember pusztító, bűnös természetéről meglévő tudást. A refrén a záró szakaszban kétszer is megismétlődik. 

- Szerkezete: Hét számozott versszakból áll, a versszakok 1-4. sora: keresztrímes, az 5-8. sor: páros rím --> jambikus verssorok (a gondolati líra kedvelt versformája).

- A vers történelemképe, emberképe: - II-III. vsz.: a reménytelennek tűnő történelem                                                                                 áttekintése.                                                                                                                                         - IV-V. vsz.: a következmények a történelmet                                                                                   elszenvedő embertömegekről.                                                                                                       - VI-VII. vsz.: a vers mélységes pesszimizmusának                                                                            oka az ember kettőssége. 

Az emberek

1
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

2
Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!

3
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

4
És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

5
Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!

6
Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

7
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!