Az apostol

(1848)

Keletkezése:

- 1848 nyarán keletkezett. 

- Szabadszálláson kudarcot vall a képviselő választáson. 

- Családi nehézségek, Júlia terhes 

- A művet kiadása után a cenzúra megsemmisíti, csak néhány darab maradt meg belőle.

Műfaja: Elbeszélő költemény (epikus + líra keveredése) --> de a líraiság dominál.


 Szerkezete:

- 20. Fejezetből áll. 

- Az 1-19. fejezet szorosan a cselekményhez kapcsolódik, az utolsó a jövőbe tekint, az utókor hálájáról szól.


Egységei:

- 1. egység (1-4. fejezet): A jelent mutatja be, a főszereplő Szilvesztert és családját ismerjük meg.

- 2. egység (5-14. fejezet): Ídősík a múlt, retrospektív (visszatekintő) előadásmód jellemzi.  Megismerjük Szilveszter múltját.

- 3. egység (15-19. fejezet): Újra a jelenben vagyunk, egy műve miatt bebörtönözik 10 évre --> szabadulása után rálő a királyra, ezért kivégzik. 

- 4. egység (20. fejezet): A jövőről szól, a jelen nem tudja megmenteni a hőseit, de az utókor majd hálás lesz nekik.


Témája: 

- Milyen az egyén és a közösség viszonya.

- Kiemelkedő személyiségek felelőssége

- Erkölcsi tartalmak --> becsület, hazaszeretet, küldetés tudat, szabadság (szellemi és nemzeti).

- A mű példázat szerű, Szilveszter alakja apostoli jellegű. 

- A küldetéstudatát a 11. fejezetben írja le, a híressé vált szőlőszem hasonlatban fogalmazza meg ezt a küldetéstudatot. A földet egy szőlőszemhez hasonlítja, a szőlőt a napsugarak érlelik, a Földet a nagy emberek lelkei. Míg a szőlő érésére elég egy nyár, addig a Föld megérésére évtizedeket vagy évmilliókat kell várni. Következik a szüret a végső cél, ami a Föld esetében a boldogság elérése. Szilveszter úgy gondolja, hogy ő is egy nagy lélek aki segít ebben, de tudja, ezt már nem éli meg. 

- Petőfi és Szilveszter között sok életrajzi vonás megegyezik. --> Születési idő, kortársai hozzá való viszonyulása, zseni tudat, szabadság eseménye, a lány és apja párhuzamba állítható Szendrey Júliával és apjával, a közvélemény ellene fordul. 

- Szilveszter tragédiája: Ember vagy polgár? --> A főhős számára nem kérdés, családját alárendeli az emberiség vélt érdekének.

Szilveszter alakja ellentmondásos --> Túlzó küldetéstudat; hirdeti az erkölcsöt, de maga nem teljesíti; a nép szolgája, de ellene fordul.

-Az apostolban megváltozik a költői szerep, nem elég a nép élére állni, hanem a nép helyett kell cselekedni és vallani kell az áldozat szerepet.


Az apostol (részlet)


11

Eszében tartá, mit szivére
Kötött a jámbor nevelő,
Midőn bucsút vett tőle
És pénzt adott neki;
Eszében tartá ezt az ifju
S nem hagyta teljesítlenül.
Beállt az iskolába,
S tanúlt szorgalmasan,
S olyan volt társai körében,
Mint csillagok között a hold.
Azok csodálták őt, de nem szerették,
Lelkének fensősége rajtok
Mint sziklakő nehezkedett,
És ellenében
Irígység és gúny támadott föl,
És rálövöldözé
A sebesítő nyilakat.
"Mért bántotok ti engemet?"
Szólott szelíd jószívüséggel
Gyakorta társihoz,
"Mért bántotok, barátim, engem?
Én nem tanúlok a magam javára,
Tiértetek tanúlok én;
Mit én tudok, higyétek, annak
Más fogja venni hasznát,
Akárki más, csak én nem.
Ha belátnátok lelkem mélyibe,
Ragaszkodnátok hozzám, jó fiúk,
Ugy szeretnétek, mint most nem szerettek,
Mint én szeretlek titeket.
Ha belátnátok lelkem mélyibe,
Általlátnátok gyarlóságtokat,
S nem vagdalnátok a fa ágait,
Mely egykor számotokra hoz majd
Árnyékot és gyümölcsöt,
Szegény rövidlátó fiúk ti!
De majd szerettek még ti engemet,
Szeretni fogtok, istenemre, engem!"
Kacaj követte ilyetén beszédit,
S csak újabb töltésül szolgáltanak
A gúnyolódás fegyverébe,
Amely mindég szivének állt.
És elvadúlt lassanként a világtól,
Mindegyre mélyebben szállott magába,
S kerűlt mindenkit... egy barátja volt,
A senkitől meg nem zavart magány.
Ott élt azon képek között, miket
Üres ábrándoknak tart a világ,
De melyekről ő tudta, hogy azok
Élő valódi lények,
Az ő lelkébe néző
Jövő alakjai.
Ott a magányban buzgón olvasá,
Miként a hívő a koránt
S mint a zsidó a bibliát,
Olvasta ott buzgóan a
Világtörténetet.
Világtörténet! mily csodálatos könyv!
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
Egyikhez így szól s kardot ad kezébe:
"Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan,
Az emberiségen segítve lesz."
Másikhoz így szól: "tedd le kardodat,
Hiába küzdenél,
Mindig boldogtalan lesz a világ,
Mint ezredévek óta az."
Mit olvasott ez ifiú belőle?
Mit gondolt ő, midőn e könyvet
Becsukta reszkető keze?...
Ezt gondolá:
"A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És azután az emberek belőle
Világvégéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktul érik;
Mig édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét,
Hány százezer, hány miljom napsugár?...
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Miden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?...
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.
Csak egy nap tart a sugár élete,
Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok! -
Munkára hát,
Föl a munkára, lelkem!
Ne légyen egy nap, egy perc elveszítve,
Nagy a föladat, az
Idő röpűl, s az
Élet rövid. -
Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!
Fogadjatok, ti szabadság-vitézek,
Fogadjatok szent sorotok közé,
Zászlótokhoz hűséget esküszöm,
S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp,
Kiontom azt, kifeccsentem belőlem,
Habár szivemnek közepén lesz is!"
Ily vallomást tett... nem hallotta ember,
De meghallotta odafönn az isten,
Fölvette a szent könyvet, melybe
Jegyezve vannak a martírok,
S belé irá a Szilveszter nevet.



12

A gyermek ifjuvá lett
S az ifju férfivá.
Esztendő esztendő után
Jött a földet meglátogatni,
S bucsút sem véve, távozának.
Őt sem kerűlték ki az évek,
Elment hozzája mindenik,
S nyomott hagyott arcán, szivén.
Túl volt immár az iskolákon,
Régen kijárta azokat,
És benn volt a világban,
Az életben, az emberek között,
Hol minden lépten meglökik az embert,
S minden lökés egy darabot töröl le
A lélek zománcából
S az orcának szinéből.
Be másnak látta e világot,
Mint amilyennek képzelé!
Naponta kisebbnek tetszett előtte,
Mélyebben sűlyedettnek
Az ember, akit isten
Saját képére alkotott,
Az ember, akinek szemével
A napba kéne néznie,
És e helyett a porba néz,
Mikéntha férgeket keresne,
Hogy tőlök a csuszást tanulja.
És mentül kisebbnek tetszett előtte
Az ember, annyival nagyobbnak
Látá a munkát, amire
Hivatva érezé magát.
De el nem csüggedett.
Tán oly parányit végzett, mint a hangya,
De mint az, olyan fáradatlan volt.
Szűk volt köre,
De e kört teljesen betölté
Lelkének fényivel.
Erkölcse, tudománya néki
Nevet szerzett még iskoláiban,
S midőn e pályát végezé,
Több úr hivá meg őt
Nagy s gazdag hívatalra
Ilyen kecsegtetéssel:
"Szegődjél hozzám; szolga lész, igaz,
De ily urat szolgálni, mint én,
Dicsőség, és azért, hogy
Előttem meghajolsz,
Előtted ezren hajlanak meg.
Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket
Nyúznod tehetséged szerint, s e
Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni."
Szilveszter megköszönte szépen
E könnyű munkát és így válaszolt:
"Azért, hogy énnekem
Szolgáim legyenek,
Én más szolgája nem leszek.
Én nem kivánom, hogy előttem
Embertársim hajlongjanak,
De ne kivánja tőlem más se, hogy
Előtte én hajoljak;
Nem ismerek nálam kisebbet
S nem ismerek nálam nagyobbat.
S a gazdagságot illetőleg, az
Nekem talán ingyen se kellene,
Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,
Hogy érte nyúzzak másokat!"
Ekkép szokott beszélni ő
Levett kalappal, de fölemelt fővel.
El nem fogadta a nagy hívatalt,
De jöttek hozzá szegény emberek,
És meghivák őt falujokba
Jegyzőnek, és az ifju ment,
Ment örömest és boldogan.
S midőn elért a faluba,
S körülvevék őt a lakók,
Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel:
"Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe,
Tanítód és atyád leszek.
A bölcső óta mit vertek fejedbe?
Kötelességidet;
Én megtanítlak jogaidra!"
És teljesíté, amit ígért.
Nem a kocsmába jártak ezután
A munkavégzett gazdaemberek,
Mint jártak eddig világkezdet óta;
A faluház előtt karéjba
Állottak, és az ifju jegyzőt
Hallgatták a vén emberek,
És jobban hallgaták, mint papjokat, mert
Papjoknál jobbakat beszélt.
S mit ott tanultak, elvivék haza,
És elbeszélték fiaiknak,
S a jegyző tiszteletben állt.
De két ház volt a faluban, mely
Az ifju apostol fejére
Átkot mondott áldás helyett,
Az a két ház, hol a pap és
Az uraság lakott,
A kastély s a parókia.
Naponta gyűlöltebb és rettegettebb
Lett e két házban a
Jegyző gazdálkodása,
S elpusztulását tervezék, mert
Látták, ha a jegyző marad,
Ugy ők pusztulnak el.
De volt fönn a kastélyban is
Egy lény, ki a nép emberét ugy
Tisztelte, mint a nép maga,
Kinek, midőn az ő dicséretét
Hallotta, jólesett,
Midőn pedig gyalázták, fájt neki.
Ki volt e lény, aki
Oly rosz világitásban is
Megismeré a kép becsét,
S felőle helyesen itélt,
Ki volt ez?... a kastély kisasszonya.
Ki is lett volna más!...
Dicső hely a hölgyek szive,
Önzés előtt bezárva ajtaja,
Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy
Erőszak által,
De nyitva áll mindennek, ami szép s jó.
S az üldözött igazság,
Ha mindenhonnan számkivetve van,
Végmenedéket ott talál.
Dicső, dicső hely a hölgyek szive!
Nem is sejté az ifju, hogy barátja,
Hogy pártfogója van
Ott fönn az úri lakban,
S olyan szép pártfogó!
Látá koronként a leánykát,
Midőn az végigsétált a falun
Vagy ablakából nézett a vidékre,
S ha látta őtet, hosszan elmerengett.
Ilyenkor egy csodálatos
Érzés szállotta meg szivét,
Mely hozzá igy beszélt:
"Az ember nemcsak polgár,
Egyszersmind ember is;
Mindig másoknak éljen-e
És sohase' magáért?
Szegény fiú te, mikor élsz magadnak,
Lesz-e idő, midőn magadnak élsz?
Te szétosztod mások közt lelkedet,
Lesz-e, ki néked adja lelkét
Vagy lelkének csak egy darabját
Vagy egy tekintetét csak, amiből
Gyanítanom lehetne legalább,
Mi a boldogság?... oly szomjas szivem, hogy
Fölinna egy záport, s talán
Egy harmatcsepp sem hull reá soha!
Nyugodjál meg sorsodban, jó fiú,
Viseld békén a rideg életet;
Tégy másokat boldoggá, ha lehet,
S maradj magad boldogtalan.
Légy föld, amely gabonát terem,
Hogy mások learassák;
Légy lámpa, mely mig másoknak világít,
Tulajdon életét fogyasztja el."
A jó vagy rosz sors ugy hozá magával
Egyszer, hogy a leányka véle
Találkozott és szóba állt.
Rvöid volt a találkozás
És keveset beszéltek,
De attól fogva többször jöttek össze,
Véletlenűl-e vagy tán készakarva?
Sem a lyány, sem a ifju nem tudá.
És egyre hosszabbak levének
S bizalmasabbak a találkozások,
De önmagokról sohasem beszéltek.
Azonban egykor (fölhivá-e a lyány
Vagy csak magától nyílt meg kebele?
Eszébe nem jutott) az ifju
Elmondta életét.
Elmondta, mily magában áll a földön,
Hogy nincsen ember és nem volt soha,
Ki őt testvérnek vagy barátnak
Vagy gyermekének híta volna.
Elmondta, amint rá emlékezett,
Hogy egy tolvaj találta őt az utcán,
Aztán egy koldusnő fogadta föl,
S aztán mint szolga, ugy nevelkedett;
Lopott, koldult és szolgált... így telék el
Gyermek- s ifjukora.
Elmondta az irtóztató nyomort,
Mely gyermekévein feküdt,
S a lelki szenvedéseket,
Mik ifjuságát terhelék,
S mik a nyomornál még irtóztatóbbak;
S amint lenézett életébe, ez
Örvénybe, melyből fölkapaszkodott,
Amelyben mint egy fekete vizű
Tengerszem, úgy állt kínja özöne:
Elszédült lelke, és szeméből
A könnyek úgy rohantak,
Mint csatatérről a vert hadsereg...
És a lyány véle zokogott.


16
Megmondta ő, hogy gondolatjai
Fejében nem halhatnak el,
Hogy eljön a nap, amidőn
Ezek kijőnek börtönükből,
S bejárják a világot.
És úgy történt. Amit sok évi
Erőködés meg nem hozott, amért
Hiába volt olyan sok fáradás,
Meghozta egy véletlen pillanat.
Egy titkos nyomdát fedezett föl
Alant: elrejtve föld alá,
S ott kinyomatta műveit.
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!
Kijött a könyv, s ország-világban
Ezrével olyan gyorsan terjedett el,
Mikéntha villám hordta volna szét.
Mohón nyelé el a szomjas világ
E tiszta enyhitő italt,
És lelke tőle megfrisült,
De elsápadt a hatalom, kiűlt
Ráncokba szedett homlokára a düh,
És elmennydörgé haragos szavával:
"Ez lázitó könyv!
Vallást s fölséget sért.
Szerzőjének lakolnia
Kell a törvény szerint."
És a megrémült nép utánamondá:
"Valóban, e könyv lázitó,
Vallást s fölséget sért.
Szerzőjének lakolnia
Kell a törvény szerint.
A törvény szent és sérthetetlen!"
S szerzője rémesen lakolt.
Az utca közepén
Fogták el őt, s elhurcolák.
"Megálljatok," szólt esdekelve,
"Oh irgalom, megálljatok!
Nem akarok én menekűlni,
Mindenhová megyek nyugodtan,
Csak egy kevéssé várjatok.
Nézzétek azt az ablakot,
Az én szobámnak ablaka,
Ott nőm és gyermekem lakik.
Vezessetek hozzájok egy,
Csak egy rövid kis pillanatra,
Mig egyszer ölelem meg őket
S egy isten-hozzádot mondok nekik,
Aztán nem bánom én, hurcoljatok,
De én bucsú nélkül nem mehetek.
Inkább megyek le a pokolba
A búcsuzás után,
Mint föl a mennybe búcsu nélkül.
Nem vagytok férjek és apák?
Mint mondanátok, és mit érzenétek,
Ha véletek mások bánnának így?
Nekem nincs senkim a kerek világon,
Csak nőm és gyermekem,
És őnekik sincs a világon
Kivűlem senkiök, de senkiök;
Eresszetek, jó emberek,
Eresszetek, hadd lássuk egymást
Még egyszer és talán utószor.
Ne rajtam szánakozzatok,
De őrajtok, hisz ők ártatlanok,
Hisz nem vétettek ők
Sem a törvénynek, sem tinéktek,
Ne öljétek meg őket!...
Oh istenem, ha szavaimra
Nem indultok meg, könnyeim
Indítsanak meg... e könyűk
Szivem vérének cseppjei,
Halálveríték lelkem homlokáról!"
Zokogva térdepelt le,
S mint szebb időkben egykor kedvesének,
Most a poroszlók térdeit ölelte.
De ők kegyetlen, gúnyos röhögéssel
Emelték őt fel s vitték a szekérhez,
Mely ott az ő számára állt.
Midőn látá, hogy nem használ a szép szó,
Düh szállta meg, s előszedé
Testének minden erejét, hogy
Erőszak által győzzön, menekűljön.
Oroszlánbátorsággal és
Őrült erővel küszködött,
De hasztalan! legyűrték, megkötözték,
S bedobták őt a szekér mélyibe.
Ott ordított, mint a vadállat,
Ordított ilyen átkokat:
"Átok reátok s maradékitokra,
Ti emberbőrbe öltözött,
Sátánokkal bélelt fenevadak,
Kiknek keblében szív helyett
Undok varangyos béka van!
Borítsa el pofátokat
A fekély olyan vastagon,
Mint a gazság van lelketek felett,
És aztán faljanak föl a
Szemétdomb férgei!
Átok reátok és királyotokra,
Kinek nevében az erényt
A mészárszékre viszitek!
Átok reád, bitang lator király,
Ki istennek tartod magad,
S ördög vagy, a hazugság ördöge!...
Ki bízta rád a milliókat?
Farkasra a nyájat ki bízta?
Kezed vörös, mint bíborod,
Arcod sápadt, mint koronád,
Szived fekete, mint a gyász,
Mely műveid után huzódik,
Miként az esti hosszu árnyék.
Meddig bitorlod még a
Rablott hatalmat, rablott jogokat?
Lázadjanak föl, mint az óceán,
Alattvalóid, és ha zsoldosidnak
Százezrivel kiállasz ellenök,
Ne adja isten, hogy meghalj vitézül
Ott a csatán, mint illő férfiuhoz;
Te légy, ki megkezdd gyáván a futást,
Fuss és bújjál el trónusod alá,
Mint ágy alá a megszeppent kutya,
Onnan kotorjanak ki és kacagva
Köpködjenek könyörgő szemeidbe
A gyermekek s vénasszonyok,
S kik egykor lábad csókolák,
Azoknak csókold majd te lábait,
Azok rugdossák ki egyenként
Vigyorgó fogadat,
Azok rugdossák ki belőled a
Nyomoruságos hitvány életet!
Dögölj meg oly kétségb'esetten,
Amilyenné engem tevél!...
Oh nőm... oh gyermekem..." 


20
Vénült, kihalt a szolganemzedék,
Uj nemzedék jött, mely apáit
Arcpirulással emlité s azoknál
Jobb akart lenni és az is lett,
Mert csak akarni kell!...
Fölkelt az új hős nemzedék,
S mit örökségben hagytak rá apái,
Leverte rabbilincseit,
S kezéről, akik ezt szerezték,
Azoknak sírhalmára dobta,
Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott
A földben is szégyeljék magokat!...
S megemlékeztek a győzelmesek
Ama szentekrül és nagyokrul, akik
A szolgaságban szabadok valának,
És hirdették az igét,
S díjok halál lett,
Csúfos halál!...
Megemlékeztek a győzők ezekről,
S a diadalnak örömébe szőtték
Szent neveiket koszorú gyanánt,
S elvitték volna őket a
Dicsőség templomába,
De hol keressék, hol lelik meg őket?
Rég elhamvadtak a bitófa mellett! 

Készítette: Majoros Balázs 
DSzC Péchy Mihály Építőipari Technikum 
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el
Sütiket használunk, hogy biztosítsuk a weboldal megfelelő működését és biztonságát, valamint hogy a lehető legjobb felhasználói élményt kínáljuk Neked.

Haladó beállítások

Itt testreszabhatod a süti beállításokat. Engedélyezd vagy tiltsd le a következő kategóriákat, és mentsd el a módosításokat.

Az alapvető sütik elengedhetetlenek weboldal biztonságos és helyes működéséhez, valamint a regisztrációs folyamathoz.
A funkcionális sütik megjegyzik a weboldallal kapcsolatos preferenciákat és lehetővé teszik annak testreszabását.
A teljesítmény sütik figyelik a weboldal teljesítményét.
A marketing sütik lehetővé teszik, hogy mérjük és elemezzük weboldalunk teljesítményét.