A XIX. század költői
(1847)
- A korszak ars poétikája.
- Figyelmezteti költőtársait, hogy nagy felelősség a XIX. században költőnek lenni, hiszen a nép élére kell állni és vezetni kell őket az ígéret földje felé (Kánaán).
- Az 1. versszakban a költészet szimbóluma, a lant jelenik meg és az ehhez kapcsolódó képek (például: húrok pengetése, eldalolni, szent fa). Arra is figyelmezteti a költőket, hogy az egyéni érzéseket most háttérbe kell szorítani, most az egész közösségért kell alkotni.
- A 2. versszakban, az 1. strófa gondolatainak indoklása van leírva, azaz az, hogy miért nagy feladat költőnek lenni abban az időben. Nem kisebb a feladatuk mint Mózesnek, akinek az volt a feladata, hogy lángoszlopként vezesse a népet. Párhuzamba állítja a költők feladatát Mózes feladatával, ezzel is egy szent küldetésként írja le a költők feladatát.
- A 3. strófa sorai biztatást tartalmaznak, egy felszólítással kezd. Átkozza azokat a költőket akik mást gondolnak a költészet feladatáról.
- A 4. versszakban azokról a hamis prófétáktól ír akik megtévesztik a népet azzal, hogy semmi dolguk nincs, mert ez itt már az ígéret földje. Milliók szenvedésével cáfolja, hogy hazudnak ezek a próféták.
- Az 5. strófa tartalmazza a legfontosabb gondolatokat, mert itt írja le, hogy mit jelent számára a Kánaán. Nyelvileg egyetlen összetett mondatból áll a versszak, többször megjelenik a "ha majd" szó a sorok elején, tehát anaforás szerkesztéssel él a költő. Nyelvtanilag azok az "akkorra" kezdődő sor a főmondat és előtte 3 mellékmondat áll "ha majd" kezdéssel.
- A 3 mellékmondat 3 feltételt tartalmaz, amelyeknek teljesülni kell ahhoz, hogy Kánaánba érhessünk.
- Az 1. feltétel: a bőség kosara (vagyoni szempontból mindenki egyenlő).
- A 2. feltétel: jogi értelemben mindenki egyenlő (joga asztala).
- A 3. feltétel: szellemi, kulturális egyenlőség
- Egy tökéletes társadalmat fest le a költő, ez egy utópisztikus elképzelés a világról. -
- Tökéletes lenne de nem megvalósítható, bízik a tökéletes társadalom megvalósíthatóságában, csak az eljövetelének ideje kérdéses.
- A záró versszakban kijelöli a költők feladatát amit tenniük kell addig, míg Kánaánba nem érnek.
A XIX. század költői
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.