A puszta, télen
(1848)
Petőfi tájköltészetének jellemzői:
- A tájköltészetnek már Petőfi előtt is voltak hagyományai a magyar irodalomban (Janus Pannonius, Csokonai Vitéz Mihály).
- Petőfi az első aki a szülőföldjéről, az Alföldről írt (első tájverse az Alföld - 1844). --> Ezt további versek követik (A Tisza; Kiskunság; A csárda romjai; A puszta, télen).
- A romantikus költők számára fontos motívum a táj ábrázolása, segítségükkel ki tudják fejezni érzéseiket, hangulataikat.
- Petőfi számára a táj önmagában is fontos. --> Pontos, hiteles, valós, azaz realisztikus képeket fest magáról az Alföldről.
- Verseiben megjelennek a tájegység növényei, állatai, a gémeskút, a csárda, a nádas --> a szabadságot is jelenti számára.
- A versek érdekessége, hogy a legtöbbet nem a helyszínen írta, hanem Pesten, így ezek visszaemlékezések. A tájleírás különböző nézőpontokból készülhet, Petőfinél általában távolról halad közelre.
A puszta, télen:
- A 9 versszakos követelmény 3 egységre tagolható (egy egység 3 strófa).
- 1. egység: Indulatszóval kezdődik a költemény, egy felkiáltással jelzi, hogy sivár pusztát láthatunk télen. Megjelennek az évszakok és egy metaforával élve az ősz, egy gondatlan rossz gazda, mert a nyár és a tavasz kincseit elherdálta. A 2. versszakban negatív festéssel él a költő, mert azt írja le ami hiányzik, nincs a téli tájban. Az érzékszervek közül a hallás dominál, illetve annak hiányossága. Az egység záró versszakában a hasonlat dominál, a pusztát egy befagyott tengerhez hasonlítja, a napot pedig egy fáradt madárhoz és ezt részletezi. Az 1. egységben távolról történik a leírás, a 2. egység versszakaiban közelít az emberek színhelyéhez.
- 2. egység: Bemutatja a tanyát, az ott élőket, említi a csősz házat és a halászkunyhót. Az 5. versszakban a béres pipára gyújtása van leírva, ami lassú, vontatott. Az egység utolsó versszakban csárdáról ad leírást, ami szintén csendes, kihalt. Az egység utolsó sora átvezeti az olvasót a végső szerkezeti egységébe, melyben a természet elemei uralkodnak (szél, vihar köd), vagyis a pusztán élő emberek ki vannak szolgáltatva.
- 3. egység: A záró versszakban megjelennek újra a lemenő nap képei és egy kis forradalmi hangulattal bővíti a verset. A napot egy kiűzött királyhoz hasonlítja, kinek fejéről leesik a véres korona.
A puszta, télen
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elülnek,
A rónára halvány ködök települnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.