A helység kalapácsa
(1844)
- Műfaja: komikus, eposz / víg eposz
- Népszerű műfaj mert: - Karakterei a hétköznapokból ismertek
- Esendőek
- Lehet rajtuk nevetni
- Közösség élmény (például: Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya).
-Címe: - A jellemzőit emeli ki.
- A helység kalapácsa = Széles Tenyerű Fejenagy, a falu kovácsa.
- Alcíme: Hősköltemény 4. énekben --> a műfajt jelöli, ellentét a cím és az alcím között.
- Téma: Egy falusi kocsmai vita és verekedés. Szerelmi versengés, Szerelmetes Erzsók kegyeiért. Egy kisszerű küzdelmet mutat be, az eposzok ünnepélyességével, felhasználja az eposz konvencióit (hagyományos eposzi kellékek).
Szerkezet cselekmény:
1. Megtartja az in medias rest, azaz a dolgok közepébe vág. Egy mise véget ér Fejenagy elalszik és bezárják a templomba azért, hogy udvarolhasson Szerelmetes Erzsóknak.
2. Harangláb biztatására a Kántor (felesége van) szerelmet vall Erzsóknak.
3. Fejenagy felébred, a harang kötelén lemászik és a kocsmába siet, hogy kihallgassa a Kántor udvarlását.
4. Kitör a kocsmai verekedés. Először Fejenagy veri a Kántort, majd mikor kiderül, hogy Harangláb biztatja, őt is megveri --> Erzsók elájul.
5. Egy ember megy a bíróért, jön velük Amazon Természetű Márta (a Kántor felesége).
6. Márta férjét seprűvel elveri és hazaviszi.
7. A bíró Fejenagyot bünteti meg (kalodába zárja), mert ő kezdte a verekedést.
A helység kalapácsa (részlet)
Hősköltemény négy énekben [részletek]
Első ének
Szeretnek az istenek engem,
Rémítő módra szeretnek:
Megajándékoztanak ők
Oly ritka tüdővel,
Mely a csatavészek
Világrendítő dúlakodásit
Illendőn elkurjantani képes,
S melyet tőlem minden kántor irígyel.
És hogy férfi legyen,
Méltó e tüdőhöz,
Lön az égi hatalmak irántami hajlandóságából
A széles tenyerű Fejenagy,
A helységi kovács,
Vagy mint őt a dús képzeletű nép
Költőileg elnevezé:
A helység kalapácsa. -
Ti, kik erős lélekkel bírván,
Meg nem szeppentek a harci morajtól,
Halljátok szavamat!
De ti, akiknek szíve
Keményebb dolgoknál
A test alsó részébe hanyatlik,
Oh ti kerűljétek szavamat!
[...]
Harmadik ének
Oh nagyon is jószivü közönség,
Különösen ti,
Szép lyánykái hazámnak,
Kiket annyira szeretek én,
Hanem akiktől
Nem nyerek egy makulányi szerelmet, -
Ha szépen kérlek benneteket:
Ugye nem fogtok haragudni reám,
Hogy a helybeli lágyszivü kántornak
Szerelemvallásától
S a tánc kellő közepéből
Drága figyelmeteket
A templom tájékára csigázom?
Hol a leleményes eszű fogoly
Épen mostan ereszti
Magát lefelé a harang kötelén,
Valamint leereszkedik a pók
Gyakorta szobám tetejéről
Saját fonalán.
[...]
Már este felé volt.
A nap gombóca piroslott,
Valamint a paprika
Vagy mint a spanyolviasz.
Oh te piros nap!
Mért vagy te piros?
Szégyen-e vagy harag az,
Mi arany súgáraidat
Megrezesíti,
Mint a bor az emberek orrát?
Nem szégyen, de nem is harag az,
Csak én tudom ennek okát,
Én, kit földöntúli izék
Földöntúli izékbe avattak.
Ez vésznek előjele,
Amely még ma lesujt a világra,
Miként a mészáros taglója lesujt
Az ökörnek szarva közé.
S nemcsak a nap hirdette a vészt,
A már közelállót;
Az egész természet
Elhagyta a régi kerékvágást.
Két kutya, melyek előbb
Őszinte barátságnak
Példái valának hosszu időktől,
Most egymást marta dühödve
Egy nyomorú juhbőr-darabért,
Mit a mészárszéknek előtte találtak.
S még száz ily példát zengene lantom,
Melyek mind iszonyú pusztúlást
Jóslának a földnek,
De csak a legnevezetesbet
Közleni légyen elég:
A lágyszivü kántornak felesége
Ma nem ivott meg többet
Egy messzely pálinkánál.
Igy állt a világ,
Amidőn a szentegyházi fogoly
Elereszté a mentő kötelet,
S ekképen szóla magában:
"Lenn volnék...
Hála a mennyek urának!
Most egyenest a szemérmetes Erzsókhoz.
O szemérmetes Erzsókom,
Szívem mühelyének
Örök árendása te! nemde
Vársz epekedve reám?
Valamint én várom a tiszteletestől
Kontójának megfizetését,
Melyért nála hetenként
Kunyorálok hiába.
Nem fogsz te sokáig várni reám;
A szerelem lesz sarkantyúm,
Hozzád rohanok,
Mint a malacok gazdasszonyaikhoz,
Ha kukoricát csörgetnek."
Még bé sem fejezé
Költői beszédét,
S íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz,
Mint a malacok gazdasszonyaikhoz,
Ha kukoricát csörgetnek.
Amidőn megfogta kilincsét
A kocsmai ajtónak:
Ketyegett hő szíve erősen
Üdv-kéjek gyönyörétől.
Amint benyitott a terembe,
A tánc még egyre dühöngött,
S csak a béke barátja
Bagarja vevé őt észre,
S őszinte örömmel
Idvezlette, kiáltván:
"Jó napot adj isten,
Fejenagy koma!"
(Mert ő, a nagy férfiú, volt ez.)
"Jó napot adj isten,
Hát kelmed is eljött?"
Ezek voltak szavai
Bagarja uramnak,
A béke barátjának,
De a széles tenyerű Fejenagy,
A helység kalapácsa,
A "jó napot adj isten"-re
Nem mondta: "fogadj isten",
Nem mondott semmit,
De nem is hallotta beszédét
Bagarja komájának,
Dehogy hallotta, dehogy!...
Ő csak látott -
Oh mért kellett látnia ekkor?
Mért nem született vakon inkább?
És átaljában mért született?...
Ott látá térdepelésben
A helybeli lágyszivü kántort
A szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves lábainál.
E látványra szivét,
A tiszta szerelmü szivet,
Pokolbeli kínnak
Százharminchatezer bicskája
Hasitotta keresztűl
S fölgyujtá agyvelejét
A haragnak cintmasinája legott.
Mint prédájához a macska,
Zajatlan léptekkel
S szeme égő üszkével
Sompolygott a lágyszivü kántor
Háta mögé,
Aki titokban
Gyötrődő szive érzelmét
Ekkép foglalta szavakba:
"Szemérmetes Erzsók,
Koronája az asszonyi nemnek,
S kezelője a bornak
S a pálinkának!
Lesz-e engedelem számomra szivedben,
Ha lelkem tartalmát
Előtálalni merészlem?...
De nekem már mindegy, akár van,
Akár nincs engedelem számomra,
Kimondom:
Mi furja az oldalamat.
Kimondom, igen,
Nem holmi cikornya-beszéddel,
De az érzés egyszerü hangján: -
Keblem kápolnájában
A hűséges szerelemnek
Az öröklétnél
Félrőffel hosszabb gyertyája lobog
Szent lobogással.
S éretted lobog az,
O szemérmetes Erzsók!
S ha meg nem koppantod
A viszonszerelem koppantójával:
El fog aludni,
És vele el fog aludni
Életem is!...
Itt várom itéletemet;
Most, rögtön, ezennel
Mondja ki szűz ajakad:
A reménység zöld koszorúja
Övedze-e homlokomat,
Vagy a kétségbeesésnek
Bunkósbotja
Üssön agyon?..."
"Én ütlek agyon...
Én vagyok a kétségbeesés!"
Szólt... nem! mennydörgött egy hang,
A széles tenyerű Fejenagynak hangja;
S széles tenyerével megragadá
A lágyszivü kántor gallérját,
S fölemelte a térdepelésből,
Hogy talpa sem érte a földet;
Aztán meg letevé,
Hogy az orra is érte a földet.
"Én ütlek agyon..."
Folytatta tovább
A széles tenyerű Fejenagy,
"Én morzsolom össze
Csontjaidat,
Mint a malomkő
A búzaszemet!
Hogy mertél... de előbb
Téged vonlak kérdőre, o Erzsók!
Mondd meg nekem azt:
A hűtlenségnek fekete posztaja
Vagy az ártatlanságnak
Patyolatlepedője takarja-e lelked?
Oh, szólj nekem erre!"
A szemérmetes Erzsók
Nem szóla reá,
De tengervízszínű szemének
Bájdúzs kifejezéséből
Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel
A széles tenyerű Fejenagy:
"Oh széles tenyerű Fejenagy,
Helységünk kalapácsa
S csapra ütője szivem hordójának!
Még kétkedel?...
Ártatlan vagyok én,
Mint az izé..."
Érté e néma beszédet
A helybeli lágyszivü kántornak
Dühteljes dögönyözője,
S engesztelve sohajtott:
"Lelkem lelke, bocsáss meg,
Hogy kételkedni merék
Hűséged acél láncának
Állhatatosságában. -
Most pedig, oh kántor!
Téged veszlek elő,
Készülj a meglakolásra -
Rémséges leszen az,
Valamint rémséges a bűn,
Mit elkövetél.
Példádon okúljanak a késő unokák,
Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
Hogy kell konkolyt hinteni
Két szerető szívnek
Tisztabuzája közé!"
Miután a nyelve megállott,
Két keze kezdett mozgani
A széles tenyerű Fejenagynak:
A helybeli lágyszivü kántort
Úgy ütögette a földhöz,
Mint a gyertyát mártani szokták.
A helybeli lágyszivü kántor
Elkezdett bőgni, amint még
Nem bőgött soha
Sem temetéseknél,
Sem a soksípú orgona mellett.
Bőgése zavarnak
Lett okozója
A mulatók közt.
Megbomlott a tánc;
A kancsal hegedűs,
A félszemü cimbalmos
S a bőgő sánta huzója
Feledte tovább hallatni
Hangszere égi zenéjét.
A nép odacsődült,
Karéjt képezve, holottan
A széles tenyerű Fejenagy
Példát ada a késő unokáknak,
Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
S hogy kell konkolyt hinteni
Két szerető szívnek
Tisztabuzája közé.
A helybeli lágyszivü kántor
Bőgései közben
Ily szókkal esengett
A helység kalapácsához:
"Csak addig várjon, amíg
Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok -
Aztán verjen kelmed agyon,
Ha jónak látja."
A széles tenyerű Fejenagy,
Ki már belefáradt
A példaadásnak kedvéérti
Földhözütésbe,
Ezeket szuszogá:
"Beszéljen, kántor uram!
Mentse magát,
Meghallgatom én az okos szót
Minden időben...
Mentse magát."
S a helybeli lágyszivü kántor
Igy mentette magát,
Heverve a földön:
"Bűnös vagyok egyrészt,
Nem tagadom,
Mert megszeretém
Lángzó szerelemmel
A szemérmetes Erzsókot...
De tehettem-e róla?
Oh a szerelem
Nem oly portéka, amelytől
Elzárni lehetne a szívet;
Tündéri madár ez, amelynek
Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön,
Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. -
De szerelmemet én
Titkoltam volna örökké,
Elvittem volna magammal
A más életbe, ahol tán
Nincsen is élet -
Ha nem veszi észre Harangláb.
Ő észrevevé,
S bujtotta tüzem,
Mi okért, mi okért nem?
Arról nincs tudomásom.
Ő volt, ki, midőn ma
Az isteni tisztelet alkalmával
Kegyelmed az álomnak karjába hajolt,
Ezt javasolta nekem:
Zárjuk kelmedre az ajtót,
S így zárva levén,
Ma baj nélkűl tehetem
Hódításaimat
A szemérmetes Erzsóknál...
S én balga szavát fogadám!"
Mindezeket mondá
A helybeli lágyszivü kántor
A megbánásnak örömtelen hangján.
Mint megfordúl a rézkakas
A templom tetején,
Ha más tájról kezd fúni a szél,
Ugy vett más fordulatot
A széles tenyerű Fejenagynak
Lelke, s irányt,
Mikor e szók érinték füle dobját.
"Mit szól kend erre, Harangláb?"
Voltak szavai,
S nem szeliden mondott szavai,
"Igazolja magát kend,
Vagy akkép vágom fültövön,
Hogy azonnal megsiketűl bele."
Odaálla Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
S rendűletlen nézve szemébe
A széles tenyerű Fejenagynak,
Ily bátor szókra fakadt:
"Igazolni fogom magamat,
Nem, mintha remegnék
A kend fenyegetéseitől.
Jobban felkösse gatyáját,
Akitől meg kelljen ijednem...
Érti-e kend ezt? -
Mind igaz, amit kántor uram szólt,
Aki, úgy mellesleg mondva,
Gyáva, haszontalan ember,
Hogy oly pimaszúl rám vallott. -
Én bujtogatám őt,
Hogy csapja el a kelmed keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a kukorica-gölődint."
"Ugyan úgy-e?"
"Biz úgy ám!"
"Hát kend azt gondolja talán,
Hogy én kendet szeretem
Avval a macskapofájával?"
"Micsodával?"
"Avval a macskapofájával!"
"Macskapofámmal?
Hát te, te sündisznó!
Aki kovácsnak tartja magát,
Pedig holmi cigánytól
Tanulta meg a kalapálást..."
"Hát még mesterségemet is
Gyalázni mered?
Te hitvány templomegér...
No megállj! majd megkalapállak."
S úgy megütötte
Öklének buzogányával
A fondor lelkületű egyházfinak orrát,
Hogy vére kibuggyant.
Erre Harangláb
Ügyesen leütötte fejérül a kucsmát,
Megkapta hajának fürtözetét,
S oly istenesen kezdette cibálni,
Mint a harangkötelet.
Ez iszonyú látvány
Megragadá gyöngéd idegét
A szemérmetes Erzsóknak,
S a szegényke
Ájulat örvényébe bukott.
Bagarja, a béke barátja,
Fölemelte szelíden,
S ápolva tevé őt
Az ágy párnái közé.
Élettelenűl feküvék ott,
Mint a lepuskázott vadlúd
A tó közepén. -
[...]